2011 június 21-én Tiszafüredre látogattunk el és csaptunk egy fantasztikus kenus kirándulást a tavon, amiről az előző bejegyzés szólt. Ezzel azonban még nem volt vége a nyaralásnak, ugyanis még aznap délután továbbindultunk, hogy felfedezzük az Egyek-Pusztakócsi mocsarak területét.

Miután megkajáltunk a szabad strandon, elindultunk a cuccokkal először a tiszafüredi Sparba, hogy bevásároljunk estére/reggelre szendvics-alapanyagokból. A terv szerint valahogy a Hortobágyi Nemzeti Park Nyugati Fogadóházába kellett eljutnunk (ami a 33-as út mentén van valahol a puszta közepén), aznap estére ugyanis foglalásunk volt ide két főre, egy éjszakára. Miután kellő időt elcsesztünk a bevásárlással, rájöttünk, hogy lekéstük a buszt, ami odavitt volna minket, ezért megálltunk az utcán az egyik gólyafészek alatt tanakodni, hogy most hogyan tovább. Kicsit nyűgösek voltunk, mivel eléggé lefáradtunk a széllel szemben való evezésben, meleg volt, több busz aznap nem ment már arra és fogalmunk sem volt, hogy mit tegyünk. Végül úgy döntöttünk, hogy felszállunk egy vonatra, ami Egyekre visz. Nem igazán ott tesz le, ahol kéne, de gondoltuk, ez majd legyen a bajunk akkor, ha már leszálltunk :)

Amíg a vonatra vártunk, figyeltük, hogyan etetik a fiókákat a molnárfecskék a fejünk felett. Érdekes, hogy volt olyan fészek, amihez három fecske is járt etetni... Ezen a képen két kis cuki fióka kukucskál ki, olyanok, mint valami kis manók:

Hamarosan megjött a vonat, mi pedig leszálltunk az egyeki állomáson. Ezzel igazából nem kerültünk sokkal előrébb, később rájöttünk, hogy a szállás igazából kb. ugyanolyan messze van Tiszafüredtől, mint Egyektől... de reménykedtünk, hogy onnan visz majd valami busz a Patkós csárdához, amivel szemben a fogadóház volt. Mint a helyszínen kiderült, nem vitt, és mivel nem volt kedvünk a cuccokkal kilométereket gyalogolni az aszfaltúton hullafáradtan, melegben, tele romlandó kajával a hátizsákban, ezért a stoppolással próbálkoztunk meg ismét. Most nem volt akkora mázlink, mint két évvel korábban a Hortobágyon, nem járt arra a barátságos turulfesztiválos srác, több autó is elhúzott mellettünk lassítás nélkül, miközben elég vánszorogva közeledtünk a szállás felé. Végül úgy a hatodik-hetedik autó megállt nekünk, és beszálltunk a bácsi mellé. Udvariasan elnevetgéltünk a kicsit rasszista poénjain, szörnyülködtünk egy kicsit "ezeken a mai fiatalokon", aztán úgy tíz perc-negyedóra alatt ott is voltunk a fogadóháznál. A fogadóház tényleg a puszta kellős közepén volt, a 33-as és az egyeki út találkozásánál, szemben van a Patkós csárda, aminek azért nincs akkora forgalma, egyéb épület vagy emberi civilizációra utaló jel (a ritkán elhúzó egy-egy kocsitól eltekintve) nem nagyon volt - de mi pont ezért akartunk ide jönni :)

A fogadóház egy aranyos kis nádtetős épület volt, az udvarban rackajuhokkal, kecskékkel és egyéb jószágokkal, kicsit tanya jellege volt az egésznek. A személyzet kedves, egy kétágyas, saját fürdőszobás, tévével-hűtővel felszerelt szoba 6000 Ft volt, ami egyáltalán nem vészes, pláne, ha amúgyis el kell verni valamire az üdülési csekket. Miután lemostuk magunkról az út porát, sétáltunk egy rövidet az udvarban, megnéztük közelebbről a jószágokat. Vicces volt, ahogy a rackacsapat, mintha csak összeragasztották volna őket, csak összetömörülve volt hajlandó helyet változtatni :) Volt egy aranyos pici fekete kölyökkutya is, akit a többi vendéghez tartozó kisgyerekek csúszdáztattak az udvaron lévő minijátszótéren, a kiskutya legnagyobb örömére. Annyira fáradtak voltunk, hogy már nyolc körül le is feküdtünk aludni. Nagyon jól aludtunk, jól esett a sok evezés, gyaloglás, izzadás után tisztán és illatosan lefeküdni a kényelmes ágyba.

Hajnalban olyan három óra körül ébredtünk. Ez pont ideális volt, ugyanis hajnalban szerettünk volna elindulni a mocsarakhoz vezető tanösvényen, hogy minél több állatot láthassunk. Miután gyorsan felöltöztünk, lementünk az udvarra, hogy elszívjunk egy cigit. Még sötét volt, de Debrecen fele már kezdett pirkadni - és sosem felejtem el, hogy milyen fantasztikus élmény volt ott állni a hajnalodó pusztán! A legjobb helyen voltunk, a legjobb időben, erre a nyugis, békés hangulatra vágytam régóta, ezért jöttünk ide. A sötétben, méterekre tőlünk egy bagoly sziluettjét láttam fölröppenni a földről, majd másodpercek múlva egy másik húzott el közvetlenül az orrunk előtt, hallottam, ahogy a hirtelen irányváltoztatás közben suhog a szárnya. A mező felől fürjek "pity-palaty" hangja hallatszott, a nádasból bölömbikák szóltak, majd egy kis kuvik kezdett el nyivákolni a tetőről. Folyamatosan röpködtek körülöttünk, hol a kuvik(ok), hol a másik, nagyobb bagoly, amit sziluettje és mérete alapján gyöngybagolynak tippelnék. Sokáig álltunk ott az udvaron, sehol egy ember vagy kocsi, hallgattuk a hajnal hangjait, a madarakat, a békákat, néztük, hogyan kel fel a nap. Elég giccsesen hangzik így utólag, de tényleg leírhatatlan, maradandó élmény volt.

Megcsináltuk a szendvicseinket a konyhában, közben szinte teljesen kivilágosodott. A gyöngy(?)bagoly elment, de legalább két kuvik röpködött még a nádtető körül. Általában csak egy-egy villanásra láttuk őket, de egyszer közvetlenül a fejem fölé szállt le az egyik, beült az ablakba úgy egy méterre a fejemtől, és felháborodva-csodálkozva rám meresztette hatalmas sárga szemeit. Nem akartam a szép pillanatot elszalasztani azzal, hogy a fényképezőgéppel szerencsétlenkedek, de itt egy kép későbbről, amikor még mindig ott ült a nádtető egyik kéményében (igen, az az elmosódott paca ott középen, az ő):

Nem emlékszem pontosan, de olyan 4 óra körül indulhattunk el a fogadóház mögött induló földúton, ami a mocsarakhoz vezető tanösvény is egyben. Az előző heti esőzések miatt természetesen iszonyú sárrengeteg volt, de nem bántuk nagyon, mert a táj nagyon szép volt. Már akinek tetszik a puszta, mező, mocsár, pocsolya látványa - nekem igen. Nagyon sok őzet láttunk, csapatokban és magányosan is, egy-két bamba jószág egész közel is engedett magához, mikor észrevettek, még vagy fél percig csak bámultak, mire leesett nekik, hogy talán futniuk kéne - ha puskával megyünk, jópár hétre meg lett volna oldva a kajautánpótlás. Néha nyuszikat is láttunk, meg persze madarakat: az út mentén lévő tavacskákban, tocsogós réteken sok nyári lúd, millió bíbic táplálkozott és szaladgált, a rétek felett ragadozómadarak köröztek, gémfélék, kacsák repültek el a fejünk felett, az útmenti fákon pedig nagy seregélycsapatok nyüzsgölődtek. Ami új faj volt, az a sárga billegető és az a néhány zöld küllő volt, amelyek az egyik fán kiabáltak.

Egyszer majd megtanulok rendesen fényképezni, akkor talán nem lesz elmosódott szinte az összes kép, amiket az ilyen kirándulásokon csinálok.

Nem mentünk sokat, talán alig egy kilométert, amikor szemben az út mentén egy tanya tűnt fel, ahonnan kutyák ugatták jöttünket. Tétovázva megálltunk. Korábban volt néhány elég rossz emlékünk kutyákkal kapcsolatban, engem kiskoromban is harapott már meg kutya, plusz egy évvel azelőtt volt egy szinte halálközeli élményünk, amikor az erdőben egy turistaháznál két hörgő-vicsorgó nagy kutya támadt ránk és kezdett el minket kergetni, amíg az utolsó pillanatban a kiabálásunkra kijövő gazdájuk vissza nem parancsolta őket. Talán túldrámázzuk, de ezek miatt mindketten tartunk egy kicsit a kutyáktól, ezek a tanyasi kutyák meg főleg nem néztek ki túl bizalomgerjesztőnek, és meg sem voltak kötve, kijöttek az útra, és szembefordulva tudatták velünk, hogy bizony a seggünkbe fognak harapni, ha mi itt most továbbmegyünk, legalábbis én ezt vettem ki az ugatásukból. Persze lehet, hogy semmi baj nem történt volna, mi viszont nem akartunk kockáztatni, ezért eléggé letörve úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk. Kikerülni nagy ívben nem nagyon tudtuk volna, hacsak nem megyünk bele az ingoványba, amihez nem volt kedvünk, plusz talán oda is utánunk jöttek volna. Nézegettük a térképet, ami alapján nem kellett volna ennek a tanyának itt lennie, kerestünk másik utat is, de nem találtunk. Pedig még csak ez után jött volna a tanösvény érdekes része, a nagy mocsár a madárlessel, és ritka alkalom az, hogy ilyen korán reggel lehetőségünk nyílik a természetjárásra, de a kutyák miatt elment a kedvem az egésztől. Elkeseredve és gyáván visszafordultunk tehát, és visszamentünk a szállásra. Elhatároztuk, hogy később, ha majd emberi idő lesz és felkelnek a szállásadóink is, megkérdezzük őket a kutyákról, hátha azt mondják, hogy "jajj, hát a Fifike nem bánt senkit, csak dobni kell neki egy kis szalámit", vagy odaszólnak a tulajoknak, hogy kössék ki őket, vagy tudnak egy másik útvonalat, vagy bármi más megoldással tudnak szolgálni, és akkor még talán vissza tudunk menni, de erre végül nem került sor. Visszamentünk a szállásra, útközben még nézelődtünk, leültünk egy kicsit a Patkós csárda előtt a padokra és néztük a fecskéket, majd csináltunk néhány borzalmasan homályos képet a kuvikról, amelyik még mindig a nádtetőn ült. Sétálgattunk egy kicsit a környéken, beszélgettünk, ledőltünk pár órára tévézni és aludni, aztán kora délután hazamentünk Debrecenbe.

Nyilván nagy csalódás volt, hogy nem jutottunk ki a madárlesre, biztosan rengeteg madarat láttunk volna, tényleg hajnalban érdemes kimenni a természetbe. Ha tovább tudunk menni, talán még szalakótát is láthattunk volna, ami állítólag költ a környéken. De összességében mindenképpen megérte ott aludni egyet a fogadóházban és hajnalban felkelni, legalább amiatt az egy óra alatt, amikor végignéztük a természet ébredését, életemben először láttam kuvikot (azóta már sikerült vele máskor is találkozni) és hallhattam fürjet, és a séta is kellemes volt. Idén nyáron mindenképpen visszatérünk majd a fogadóházba és megint felkelünk hajnalban, a kutyák ellen meg valamit kitalálunk. Talán ha legközelebb biciklivel megyünk, nem kell a kutyák miatt annyira aggódni, bár egyesek szerint a bicikliről még inkább leszednek... mindenesetre nem hiszem el, hogy nem lehet egy nemzeti parkban egy kijelölt tanösvényen végigmenni, idén nyáron kitalálunk majd valamit. Ez a két nap viszont a pozitív élmények, a tisza-tavi evezés, jégmadár, fekete gólya és kuvik miatt is emlékezetes marad; másnap pedig Nyíregyházára mentünk a vadasparkba, aztán pedig Tiszadobra látogattunk el, ahol pedig gyurgyalagokat láttunk.

És idén talán a szalakótával és a batlával is sikerül majd találkozni.