Április 22-én ismét kilátogattunk a Hortobágy-halastavakhoz, immáron negyedik alkalommal. Büszke voltam magunkra, hogy fel bírtunk kelni, és a 3/4 7-es vonattal kizötykölődtünk a halastóra. Már a vonat ablakából rengeteg nyulat, őzet és madarat, főleg nyári ludat (legalább százat!) láttunk. A romos épületnél most a tavaly és tavalyelőtt nyárhoz képest nem sok molnárfecskét láttunk, gondolom, még nem érkezett meg mindenki, olyan 10-20 fecske lézengett csak a jóval kevesebb fészek körül. A kisvasút állomásánál, ahol egyébként belépőjegyet kellene venni a területre, nem volt senki, ezért lassan elindultunk a tavak felé. Már az első fáról sárgarigó, majd rögtön utána számos más madár énekét hallottam, de csak egy seregély hangutánzott az ágon ülve a neki kitett fészkelőodú mellől - pedig régi vágyam egyszer végre sárgarigót látni, bár még csak mostanában jön haza elvileg. A másik nagy vágyálmom a fekete gólya és a batla megpillantása a természetben, aznap is elég izgatott voltam, hogy "hátha most" - persze ez az élmény még várat magára, de azért nem csalódtam aznap sem :) (nincs tovább gomb, de azért a címre kattintva folytatódik...)

Kellemes volt az idő, szépen zöldelltek már a fák. Ha tudnék rendesen fényképezni, meg nem csak ez a gagyi kis kompakt gépem lenne, akkor fotóztam volna többet is, de az a kevés fotó is olyan bűnrossz lett, hogy szégyellem ide felrakni, még ha nem is nézik sokan ezt a blogot.

Egy ideje amúgy listát vezetek a látott és viszonylag nagy magabiztossággal beazonosított madárfajokról, most is azzal a reménnyel jöttünk ki, hogy minél többet ki tudjak pipálni. Az első pipa, egy vízityúk rögtön az első les melletti pocsolyánál került be gondolatban az itthoni excel-táblázatomba: nem sokáig gyönyörködhettünk a madárban, rögtön beslisszolt a nád közé, utána még egy-két pillanatra felbukkant, aztán mentünk tovább. A következő új madárfaj egy kékbegy volt, aminek nagyon örültem, főleg, hogy percekkel a megpillantása előtt beszéltem éppen arról, hogy milyen jó lenne látni egyet. Az első két magasles között reppent oda az út mentén egy magasabb nádszálra, és kezdett el énekelni, egész sokáig tudtuk figyelni a távcsővel, ahogy énekel. Nem sokkal azután, hogy elment, egy rozsdás csuk szállt az egyik száraz kóróra, ami újabb pipát jelentett. Az út során amúgy rengeteg apró madárkát láttunk a nádasban, de én szerintem a büdös életben nem fogom tudni megkülönböztetni a különböző nádiposzáta-fajokat, a tücsökmadarakat, a nádirigót és a fülemülesitkét egymástól, nekem annyira egyformának tűnnek, úgyhogy meg se próbáltam őket beazonosítani. Egyszer azonban pont láttam, ahogy az egyik énekel, vagy inkább zümmög, így a hangja alapján nádi tücsökmadarat láttunk, mivel az lakik a nagyobb nádasokban - újabb pipa!

A második lesnél egy csapat barkóscinege csilingelt a nádasban, állandóan izegtek-mozogtak, fiúk is, lányok is, lehettek vagy nyolcan-tízen, ilyen fajt sem láttam még korábban (vagy inkább csak nem figyeltem fel rájuk - mostanában kezdtem el figyelni az apróbb madarakat). A második lesnél láttunk cigányrécéket is úszkálni a vízen, illetve itt láttuk talán a legtöbb madárfajt is ömlesztve: barátrécék, nyári lúd, kormoránok, gémek, bakcsók, kanalasgémek, kócsagok, barna rétihéja, búbos vöcskök, sirályfélék. Ezekből amúgy elég sokat látunk mindig és mindenhol a halastavaknál.

Valahol a második les környékén láttunk az út melletti csatornában három mocsári teknőst is, az első rögtön bebucskázott a vízbe, amint melléértünk, de pár méterrel arrébb a másik kettő nyugodtan napozva bevárt minket. Ez a kép is pocsék persze, meg ki is van vágva az eredetiből, de azért berakom, lehet látni, ahogy egymás seggében próbálnak kintebb mászni a vízből.

A kisvasút régi végállomásánál, az út jobboldalán álló fán pont ugyanott láttam üstökösgémet, mint tavaly. A leghátsó tónál, a Kondásnál azonban történt némi változás tavaly nyár óta, amióta utoljára kint voltunk. Mostmár odáig megy a kisvasút, csináltak neki egy új végállomást ott, plusz felhúztak mellé egy baromi magas kilátótornyot. A régi leskunyhót, ami a tóra volt építve és két éve füstifecskék fészkeltek benne, még tavaly lebontották, amit sajnáltam, de helyette vagy hat másikat építettek szintén a tóra, amiket egy hosszú pallóút köt össze. A leskunyhók annyira nem tetszettek, nagyon "új szaguk" volt, és kb. csak a nyílt vízre lehetett kilátni belőlük, ahol nagyon nem úszkált semmi egy-két vadlibán meg sirályon kívül. A pallóról azonban tökjól be lehet látni a nádasba, a kis öblökből pedig minden lépésnél különböző kacsák, gémek és egyéb madarak rebbentek fel, és rengeteg búbos vöcsök úszkált mellettünk. Láttunk néhány fekete-fehér kacsát is elhúzni közvetlenül előttünk, azt hiszem, kontyos récék lehettek, bár a fejüket nem láttam jól, de ha azok voltak, akkor bővült a lista. A közelből a bölömbika bőgő hangját hallottuk, olyan volt, mintha valaki egy üres sörösüvegbe fújta volna a levegőt. Most is elég sok füstifecske repkedett körülöttünk, nem tudom, hogy fészkeltek-e valahol ott, az új leskunyhók be voltak zárva kilinccsel, és az ablakaik sem voltak nyitva. Szóval a pallóút tetszett, bár kilónyi lebegő ökörnyálat/pókhálót sikerült a testünkkel begyűjtenünk, amit többméteres uszályként húztunk magunk után még jó ideig.

A palló vége után szárazföldön folytattuk utunkat, itt is - mint korábban annyiszor - rengeteg helyen zörgött a nád és csobbant a víz, ami elég idegesítő volt, mivel nem láttuk, hogy mi lehet az, csak annyit láttunk, hogy valami mozog, pedig én nagyon kíváncsi voltam. Időnként elég nagy valami pancsolhatott a nádasban, egyszer egy hatalmas pontyot láttunk, amint feljött levegőzni, de nem hiszem, hogy minden mozgás haltól származott. Talán valami pézsmapocok, vagy valami ilyesmi mocoroghatott néha, egyszer pedig a kis vízicsibe vicces hangját hallottuk, de sajnos a madarat nem kaptuk el, pedig az is új faj lett volna. Az egyik lesnél azonban elhúzott előttünk valami, aminek nagyon kakukkformája volt, és később abból az irányból hallottuk a kakukkolást, amerre elrepült. Rengetegszer hallottam már a kakukkot szólni, itt a halastavaknál is folyamatosan kiabált, de magát a madarat még sohasem láttam. Sajnos mire előhalásztam a távcsövet (éppen ettünk), addigra eltűnt a szemünk elől.

Lassan elértünk a Kondás délkeleti csücskébe, ahol jobbra fordultunk, hogy egy hurkot téve megkerüljük a következő két tavat, amiknek a másik oldalán mentünk végig a Kondás felé. Az első tóban még volt víz (ennek jártuk ugye végig három oldalát), a másik tó azonban teljesen ki volt száradva, ezt csak innen lehetett látni, mivel ezen az oldalon nem volt nádas. Messzebb, a tó közepe fele állt valamennyi víz a meder alján, de alig néhány centi mély lehetett. Baloldalt az út mentén néhány fa, sűrű bokrok, mellette vizesárok, a mögött pedig messzire nyúló mező, a távolban szökdécselő őzekkel. Jobboldalt a csontszáraz, kirepedezett tómederben hatalmas, szétnyílt, üres kagylók hevertek mindenhol, volt, amelyik vagy félméteres lehetett. Lemásztunk a tómederbe, szerettem volna egy üres kagylóhéjat hazavinni, de mindegyik törött volt és poros. Egy kis sávban még nedves volt a talaj, állatlábnyomok (valószínűleg róka) vezettek benne végig. A tó másik felén a levegőben egy csapat (6-8 db) madár tűnt fel, fura füttyögő hangokat hallatva - először nagyobb sirálynak tűntek, de szerencsére rájuk emeltem a távcsövet. Csak pár másodpercig láttam őket, aztán eltűntek, csak a hosszú, lefelé görbülő csőrüket és fehéres-barnás színüket tudtam megfigyelni - pólingok! Az irodalom szerint a nagy póling kis számban fészkel Magyarországon, a kis póling északabbra lakik, viszont ilyenkor vonul át hazánkban. Hogy melyiket láttuk, nem tudom, mi inkább a kis pólingra tippelünk, mert kb. sirály nagyságúak voltak, de persze fogalmunk sincs. Mindenesetre akármelyiket is láttuk, ritka kapás volt, főleg egy ilyen amatőr számára, mint mi, szóval büszke vagyok magunkra.

A tó végénél elfordultunk jobbra, hogy visszatérjünk a főútra, és az utolsó tavak mellett már az eredeti úton menjünk vissza. Bár a pólingok fellelkesítettek, ekkorra már egy kicsit untuk a gyaloglást, mivel eléggé tűzött a nap, és éreztük, hogy szépen lassan kezdünk leégni. Persze naptejet nem vittünk, hát áprilisban csak nem égünk le, hiszen nincs még nyár, reggel meg még két pulcsi kellett, de dél körül persze baromi meleg volt, és ott még fák is alig vannak. Sok látnivaló ezen a szakaszon nem nagyon volt, kivéve, hogy majdnem rátapostam egy döglött hermelinre, ami ott feküdt az úton keresztben. A tetem teljesen ép volt (bár annyira tüzetesen nem vizsgáltuk meg), tehát valószínűleg nem kapta el semmilyen nagyobb állat, kíváncsi vagyok, hogyan pusztulhatott el.

3/4 2 körül értünk ki a főútra, vagyis a tavak között vezető útra. Fülemüle dalát hallottam a fák koronájából, de már nem nagyon volt erőnk utánamenni, plusz el akartuk érni a 2 órás vonatot, ami persze nem jött össze. Miután ez nyilvánvalóvá vált, leültünk egy kicsit pihenni, néztem, ahogy a nagy vízibivalyok terelgetik a kis bocikat, és ahogy vágtat a csorda egyik fele a mezőn át, hogy utolérje a másik felét. Ráérősen tettük meg a hátralevő párszáz métert, így egy fülemülét még elcsíphettünk, ahogy az egyik útmenti fán énekel - és ez volt mára az utolsó pipa. Élmény volt egyébként közvetlenül a fa alól hallgatni a hangját, és figyelni, ahogy hangadás közben a torkát rezegteti.

Szóval, rengeteg új fajt sikerült megfigyelni, bár a fekete gólya és a batla nem volt köztük, én azért egyáltalán nem csalódtam. Sokkal több madarat láttunk, mint tavaly tavasszal és tavaly nyáron, ezért sokkal nagyobb élmény is volt, megérte a leégést is (hacsak nem kaptunk bőrrákot persze). A szép napra ráadásul egy süni tette fel a pontot, aki este szaladt ki elém a gyöngyvirágosból az udvarunkon, miközben dohányoztam. Megállt tőlem úgy öt méterre, hogy jól megbámulhassam, aztán pár másodperc után elkotort a kert másik végébe. A poszt pedig hosszú lett és unalmas, de én élveztem írni :)