2008 a vizek éve volt Magyarországon (mint ahogy idén a fesztiválok éve van), egy évvel később, 2009 nyarán pedig meg is találtam az ennek alkalmából kiadott "Itthon otthon van!" programajánló magazint. Ebben volt egy rövid kis cikk a Velencei-tó madárvilágáról. Már nem találom itthon a magazint, de valami olyasmiről írtak, hogy menjünk el Agárdra, ahonnan kishajóval át lehet menni a szemközti Pákozdhoz tartozó Szúnyog-szigetre, és ott rengeteg vízimadarat lehet látni. Az egy hónappal korábbi hortobágyi kirándulás élményeitől belelkesülve elhatároztam, hogy mindenképpen el kell mennünk erre a madárleső hajókázásra, hiszen Velence közel van (mármint Budapesthez, ahol nyáron dolgoztunk), egy nap alatt meg lehet ejteni egy ilyen kirándulást, strandolással egybekötve (még mindig hőség volt...), és különben is Velencén lakik az egyik jóbarátunk, meglátogatjuk őt is.

Nagyon csini személyvonatok járnak a Velencei-tó, illetve a Balaton felé, amolyan piros Combinók: tiszták, halkak, igényesek, nem büdösek, én kelet-magyarországiként nem ilyenenekhez vagyok szokva (felénk még az IC sem ilyen kényelmes, nemhogy a személyvonat). Szóval már maga az utazás is egy élmény volt, aztán amikor leszálltunk Agárdon, megcsapott az az igazi nyári hangulat: gyönyörű kék ég, forró meleg, mindenfelé papucsos-fürdőruhás strandolók. Rövid bolyongás után megtaláltuk a kikötőt, ahonnan a turistahajók indultak Pákozdra (nem volt sem térképünk, sem útikönyvünk), a strand és egy kocsma között volt.

Semmiféle menetrend vagy információ nem volt kirakva, de egy rövid telefonos informálódás után kiderült, hogy még egy óra múlva indul a következő hajó. Addig vettünk egy-egy dobozos sört a kocsmában, és kiültünk a kikötő előtti játszótérre egy hintába meginni, közben gyönyörködtünk a tiszta kék égben.

Egy óra múlva meg is jött a kishajó, rajtunk kívül nem sokan akartak rá jegyet venni. Elindultunk a túlpartra, közben lőttem pár fotót a tóról.

Madarakat nem nagyon láttunk, kivéve sirályokat, néhány kacsát, szárcsát és a túlpart közelében egy hattyút; bár a hajó elég hangos volt, nem is tudom, mire számítottam.

Megérkeztünk a Szúnyog-szigetre, ami nem is sziget, inkább csak egy félsziget. A parton egy elég drágának kinéző, takaros nádtetős kis csárdaszerűség volt, a többiek, akik a hajóval jöttek velünk, ide betértek. Mi nem nagyon tudtuk, hogy innen hova tovább, mivel nem úgy nézett ki a hely, mint egy madárrezervátum, és mint említettem, se térképünk, se útikönyvünk nem volt, egyedül arra a szűkszavú kis cikkre támaszkodtunk. Megláttunk viszont a távolban egy kilátó-szerűséget a dombon, úgyhogy elhatároztuk, hogy ide felmászunk.

Elindultunk a domb felé, először aszfaltút szélén mentünk, egyik oldalt erdő, másik oldalt belvizes-tocsogós-bozótos rész. Kisebb bokorlakó énekesmadarakon kívül nem nagyon volt semmi. Aztán rátértünk a földútra és felkapaszkodtunk a nem túl magas dombra, az oldalából szép volt a kilátás, bár a fák kitakarták a tó nagy részét.

Kilátás:

A domb tetejére felérve azonban kiderült, hogy amit kilátónak véltünk látni messziről, valójában csak a pákozdi csata emlékműje, egy obeliszk-szerűség, amit éppen renováltak, és amire nem lehetett felmászni.

Volt ott még egy kis katonai múzeum a szabadságharcról, épp csak betértünk az előterébe néhány prospektusért, a kiállítást nem volt sok kedvünk végignézni (biztos érdekes lett volna, de valahogy akkor ott nem volt hozzá kedvünk). Volt ott egy rozsdás fém térkép is a tóról:

Érdekes lehet kenuval beevezni a madárrezervátum területére, de aznapra nem terveztünk ilyet, plusz gondolom, nem is lehet csak úgy bemenni a védett területre. Mivel a honvéd emlékmű környékén nem sok izgalmas dolog volt, visszamentünk a kikötőbe, és a hajó megérkezéséig még sétáltunk egy kicsit. A nádtetős étterem mellett egy kis csónakkikötő volt, itt egészen közelről láttunk egy nagy kócsagot.

Visszamentünk a hajóval Agárdra, ahol felszálltunk a vonatra és két megállót mentünk Velencéig. Igazából le is sétálhattuk volna a távot, annyira közel van egymáshoz Agárd, Gárdony és Velence, gyakorlatilag egybeépültek, pár lépés és már a következő kisvárosban vagy. Velencén találkoztunk Máté barátunkkal, akivel kiültünk a strand előtti kis büfé teraszára sörözni és lángosozni. Elég sokat beszélgettünk, majd elhatároztuk, hogy ha már itt vagyunk a vízparton, akkor fürdünk is egyet: sóherségünk győzött, így nem a fizetős strandra mentünk, hanem az agyonzsúfolt szabadstrandra. A vízben kemény 10 percet töltöttünk el, de azért kellemes volt: a víz hűvös, nagyjából tiszta, az alján puha iszap. Ezek után a barátunk hazament, mi még ketten kiültünk egy másik büfé/kocsma teraszára megenni egy palacsintát, de már elég késő volt, én pedig este még egy lakásavató buliba is szerettem volna menni Budapesten, úgyhogy felszálltunk egy vonatra (ami az odaúttal ellentétben most dugig tömve volt) és hazajöttünk.

Összességében jó volt ez a nap, jó volt kimozdulni Budapestről, és a képeket viszanézve elsősorban a fantasztikus kék ég az, ami leginkább megragadott az egészben. Vízimadár-szempontból egy kicsit csalódás volt, de gondolom, a ritkább madarakat nem a strandok és büfékocsmák közelében lehet a legjobban megfigyelni. Neten nincs túl sok infó a madárrezervátum látogathatóságáról, de most nyáron mindenképpen visszanézünk legalább egyszer, de inkább többször a Velencei-tóra, és egy kicsit jobban felkészülünk a madarak által látogatott helyekből. Nem tudtuk most például azt sem, hogy a Sukoró és Pákozd közti útszakaszon gyurgyalag-telep van a partfalban - idén ezt is megnézzük, valamint elmegyünk az agárdi madárvártára, ahol biztosan nyújtanak majd valami információt a védett terület szabadon látogatható részeiről. Szeretnék még beiktatni egy strandolós napot is, a fizetős strandok sem túl drágák (párszáz forint), viszont igényesnek néznek ki, közelebb van, mint a Balaton, és talán nincs annyi ember sem.