Tavaly június végén, a legnagyobb rekkenő dögmelegben, vizsgaidőszak után pár nappal látogattunk el a hortobágyi halastóhoz. Az aznapi élmények akkora hatással voltak rám, hogy ezután kezdtem el fokozottan érdeklődni a vízimadarak iránt. A Hortobágy - bár még bőven van rajta felfedeznivaló - kedvenc tájaim egyike.
A Hortobágy-halastó vasútállomástól pár perc sétára található a mesterséges halastavakhoz vezető Öreg-tavi tanösvény bejárata és a nemzeti park által üzemeltetett kisvasút kezdő állomása. Az enyhén lepukkant MÁV-állomás és a kisvasút állomásának épülete közötti úton baloldalt egy nagy, fehér, kissé omladozó épület eresze alá több tucat (szerintem kb. 100) fecskefészek van tapasztva. Körülöttünk rengeteg fecske keringett és csivitelt, az út jobboldalán lévő kisebb tisztásra és útmenti pocsolyák környékére szálltak. Itthon kinagyítva a képeket, szerintem molnárfecskék voltak. A képen a fészkeknek csak töredéke látszik.
A kisvasút állomásának épülete zárva volt. Az épület falára kifüggesztett tájékoztatónak köszönhetően megtudtuk, hogy a kisvasút csak júliusban és augusztusban közlekedik menetrendszerűen, X óránként - mi pedig június végén jártunk, ami azt jelentette, hogy előzetes bejelentkezés esetén, csoportok számára indítanak csak járatot. Rajtunk kívül egy szimpatikus, 40-50 év körüli házaspár volt még jelen, akik szintén a kisvasútozás reményében látogattak ki a halastóhoz. Előzetes, másodkézből származó információink alapján úgy tudtuk, a tanösvény nagyon hosszú, nem éri meg gyalogosan bejárni, mindenképpen érdemes kisvasúttal elmenni a végállomásig, ahonnan gyalogosan lehet folytatni a tanösvényt (igazából a táv nem olyan vészes, kb. 10 km, de a 40 fokban lehet, hogy kicsit hosszabbnak tűnt volna). Szerencsére a házaspár férfitagja felhívta a nemzeti parkot, akik közölték, hogy szerencsénk van, mert 20 perc múlva jön egy csoport, akik kérték a kisvasút indítását, valószínűleg felférünk rá mi is. Addig körülnéztünk egy kicsit a környéken, vettem egy prospektust a hortobágyon megtalálható madarakról (amit azóta sem találok...), megettünk egy szendvicset, elolvastam a tanösvény első tájékoztató tábláit a halastavak gerinces állatvilágáról és a kék vércse védelméről. 20 perc múlva megérkezett a csoport és a kisvasút vezetője, és elindultunk a halastavak felé.
Általában nem szoktam örülni, ha sok ember van rajtunk kívül a természetjárásaink során, de most kevésbé zavartak a turisták: nem az a tipikus üvöltözős, nagyszájú turistahorda volt most, akikkel gyakran lehet találkozni kirándulások alatt, és akik bordán könyökölnek, hogy a kisvasútból kihajolva lefényképezzenek egy szürke gémet, vagy hangosan röhögve ordítják a jópofábbnál jópofább sztorikat egymásnak (és a kívülállóknak, persze). Most egy normál hangerővel beszélgető, szemlélődő, fotózgató társasággal utaztunk, úgyhogy kellemes volt a kisvasútozás. Jobboldalt vízibivaly-csorda dagonyázott a sárban (kép később), több kisebb-nagyobb madár (gémek, kócsagok, kisebb énekesmadarak) repült el mellettünk vagy rebbent fel mindkét oldalt a kisvasút zakatolására, akiket persze lehetetlen lett volna lefényképezni (legalábbis az én kis gépemmel, ami elég lassú). Kétoldalt mesterséges csatornák, földút, a tanösvény tájékoztató táblái, mögöttük a halastavak nádassal, messzebb madármegfigyelő fatornyok látszódtak.
A végállomásnál leszálltunk, a velünk utazó, a Hortobágyi Nemzeti Park alkalmazásában álló hölgy közölte, hogy kb. 30-40 perc múlva indul vissza a kisvasút. Mi viszont szerettünk volna kicsit többet maradni, messzebb sétálni, ezért a hölgy felajánlotta, hogy a következő csoport által rendelt kisvasúttal menjünk vissza, ami 3 óra múlva indul vissza a kezdőállomásra. Ez pont megfelelő volt számunkra, nem akartuk volna az egész utat gyalog megtenni visszafelé, baromi meleg volt, és szerettünk volna kora délután még a kilenclyukú hídnál is megebédelni és eltölteni egy kis időt a csárdában. Így aztán, míg a többiek elindultak jobbra az egyik madárleshez, mi ketten továbbindultunk egyenesen a leghátsó tavak felé. Igazából jobb is volt így, mert így a következő 3 órában teljesen egyedül lehettünk a tavaknál.
Felmásztunk az első magaslesre, ami az út mentén baloldalt állt. Fantasztikus volt a látvány: mindenfelé nádas, víz és madarak. Kifejezetten nem vagyok egy nyugodt és türelmes ember, de órákat el tudtam volna itt tölteni úgy, hogy közben távcsővel bámulom, hogyan úsznak a különböző madarak. Helyenként a tavak felszínét teljesen ellepte a sárga vízinövényzet (talán vízitök? nem vagyok benne biztos), gyönyörű sárga mezőt alkotva a tófelszínen. Rengeteg madár volt, viszonylag messze voltak, ezért csak távcsővel lehetett sokukat beazonosítani, a fényképeken kevésbé látszanak. Láttunk rengeteg récefélét, szárcsát, sirályt, kormoránt, nyári ludat, szürke- és vörösgémet, valamint nagyon sok bütykös hattyú és nagy kócsag fehérlett mindenfele. Volt nálam egy kisebb határozó kézikönyv, de nagyon sok madarat nem sikerült beazonosítani, ma már olvasottabb vagyok a témában, egy kicsit jobban menne.
Viszonylag sok időt eltöltöttünk ezen a lesen, aztán továbbindultunk az úton a leghátsó tó, a Kondás felé. Útközben sokszor zizegett a nád és csobbant a víz, tücskök és más rovarok zúgtak, és mindenfelől madárhang hallatszott. Imádom a nyár hangjait.
